Balladái

 

 
2001-es emléktábla a nagykőrösi Arany János Múzeum falán

A ballada (a provanszál balada, azaz „tánc” szóból eredeztetik) a szépirodalomban meghatározását tekintve az epikának egy lírai jegyeket is mutató költői műfaja. Greguss Ágost szerint „tragédia dalban elbeszélve.” Arany elsősorban lírikus költő volt, de a gondolatibb líra felé vonzódott. A Toldi estéje és a balladái jó példák erre. 1853 után kezdett rendre balladákat írni, főleg nagykőrösi tanársága idején, és kétségtelenül ezek a legjobban szerkesztett költemények életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló, és ilyen típusú balladákkal a magyar irodalomban majd Ady Endrénél lehet megint találkozni.

Már 1847-ben is kísérletezett a balladával, de ezen verstípusait a nagykőrösi években emelte igazán magas színvonalra. Közel állt hozzá a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada, amelyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg. Nem úgy, mint a történetet lassabban adagoló románcot, melyet a latin népek (elsősorban spanyolok) költészetéből és még talán a németektől ismerhetett meg. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két megírt részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) összehasonlításakor, mivel az előbbit lényegesen nagyobb igénnyel írta meg.

Balladatípusai három szerkezeti megoldást tartalmaznak. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának lehet nevezni. Ez áll legközelebb a románchoz, nevezik még népies balladának is. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zách Klára (1855) és A walesi bárdok (1857). Korai balladái közül a fontosabbak:

  • Zách Klára (1855): A magyar történelem egyik leghírhedtebb merényletét Záh Felicián követte el, akinek családját különös kegyetlenséggel I. Károly Róbert parancsára kivégezték. Többek közt Zách lányát, Klárát is. Arany a tömbszerűen szaggatott történetmondással lelassítja az elbeszélést. A lépcsőzetes szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak idézése zárja le, és az utolsó sorokban a magyar haza kilátástalan helyzetén kesereg a költő.
  • A walesi bárdok. (1861 körül)[m 8][18][57] Versformája az úgynevezett skót ballada. Több versében a bűn és bűnhődés gondolatát állította középpontba, és ezekhez tartozik a walesi bárdok is. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet játszanak, mind az elbeszélésben, mind a párbeszédben, sőt közöttük is. Történeti tények egyébként nem támasztják alá, amit Arany ebben a balladában megénekelt.

A második csoportba sorolható balladáit történelminek lehet nevezni. Ezeknek a balladáknak távolibb a rokonsága a románccal. Történelmi balladái politikai célzatosságot hordoznak magukban. Az 1850-es években fel kellett rázni a nemzetet fásultságából, és Arany ebben nagy szerepet vállalt. Az V. László végszavaival – „De visszajő a rab…!” – vélhetően az osztrák császár börtöneiben raboskodó magyar hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket önteni, a Zách Klára Haynau táborszernagy kegyetlen bosszúját idézte fel, a Szondi két apródja és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a nemzetét szerető magyar költőnek nincs miért dicsőítenie Ferenc Józsefet. Arany a nemzeti önrendelkezést akkor állította középpontba, amikor a magyar függetlenséget eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanított a megalkuvás elutasítására és a sorssal szembeszegülő kemény próbatételre is. Két jelentős verse sorolható egyérteműen ebbe a balladatípusba, az V. László és a Szondi két apródja, de ide köthető még az Ágnes asszony (1853) és Az örök zsidó (1860) is:

  • V. László (1853): Történelmi tárgyú, Nagykőrösön írt ballada. A Hunyadi-balladakör elsőként megírt része. Több szálon fut a történet , melynek írásmódja töredékes mondatszerkesztésű. A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig elmenekül Prágába. A bűn és bűnhődés motívum kiváló példája, amikor a menekülő király hűsítőt kér hű szolgájától, aki e szavakkal adja át neki a kelyhet: „Itt a kehely, igyál, Uram, László király, Enyhít... mikép a sír!”
  • Szondi két apródja (1856): Történelmi ballada, melyben vezérmotívum a kétszólamúság. A történet alapja Drégely várának 1552-es török ostroma. Az apródok a múltat idézik fel, míg Ali szolgája a jelent. A költemény arra keres válaszokat, hogy a bátor és hős várvédők tragikus bukásából milyen erkölcsi tanulságokat lehet levonni.
  • Ágnes asszony (1853): Nagykőrösön írt balladáinak egyike, műfaját tekintve keretes szerkezetű ballada. Az erősen lirizált versnek a megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták a költőt. Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé, a mű témája a lelkiismereti konfliktus. A férjgyilkost bírái szabadon engedik, mert elmebajos.
  • Az örök zsidó (1860): A legjelentősebb alkotói korszakát lezáró nagy verse. Műfaját tekintve elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Az örök zsidó legendájáról szóló történet Párizsi Máté angol szerzetes 13. századi krónikájából ismert.[m 9] Ez a történet másokat, például Vörösmartyt is foglalkoztatta, de erről írt költeménye töredékben maradt csak fenn. Arany új verstípust alakított ki ebben a művében, ami csak a 19. század közepén jelent meg az európai költészetben. Az örök zsidó reménye szerint egyszer talán megáll a végtelen rohanás.[m 10][62]

Harmadik típusú, nagyvárosi balladái a késői korszakának „Őszikék”-balladái. E korszakban előtérbe kerültek misztikus babonás motívumok, felerősödött költészetében az erkölcsi szigor, és megjelent a nagyváros-ellenesség. Ezekben az 1877-ben keletkezett balladákban kevesebbnek tűnik a drámai rész, és a párbeszédeket magánbeszédekkel helyettesíti a költő. Erre a korszakra az is jellemző, hogy pár hónap alatt több költeményt ír, mint előtte hosszú évek során.[63] Az Őszikék korszak fontosabb balladái:

 
Gyárfás Jenő: Tetemrehívás (1883)
  • Tetemre hívás: Késői korszakának egyik legnépszerűbb és talán legtöbbet vitatott balladája. A középkori kis faluban játszódó történetben egy apa keresi késsel megölt fia gyilkosát úgy, hogy segítségül hívja az istenítéletet. Az olvasót magával ragadja a sajátos ritmika és a misztikus történet. A hatás nem maradt el, hiszen Gyárfás Jenőt oly módon megihlette, hogy megfestette a Tetemrehívást. A képére nézve és Arany sorait olvasva „...döbbenet által a szív ere fagy...”, ki lehet jelenteni, hogy tapintható a drámai feszültség. A néphit szerint ugyanis a halott sebe gyilkosának jelenlétében újra vérezni kezd.
  • Tengerihántás: A műben két elbeszélő szerepel. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történet metaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti a mezőre kiment ő, / Aratókkal puha fűvön pihent ő; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az irtást – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája.
  • Híd-avatás: Egy hídavatásról szól, valószínűleg a Margit híd avatásáról, mely az öngyilkosságra készülő emberek egyik lehetséges helyszínévé vált. Áll az új híd, és sorban emberek érkeznek hozzá. Éjszaka és csend van, azonban egyszerre tömeg gyűlik a hídhoz mindenféle kor- és társadalmi osztályból, és mintegy önmagukból kikelve, bűvölet alatt, avatásként a mélybe vetik magukat. Valójában ők a modern nagyváros elesettjei, a pénz világának áldozatai. Felbukkanni látszik az a régi, középkori babona is, amely szerint az elmúlás előtt a halál egy utolsó táncra viszi a haldoklót. Az egész abszurd helyzet egyfajta tánc könnyedségével zajlik a költeményben.
  • Vörös Rébék : A későbbi balladái közül talán ez a legeredetibb. Egy népmondai töredék alapján íródott, mely a vers első két sorában idézetként szerepel. A varjú és a boszorkány azonosítása népi hiedelmen alapul. A cím egy asszonyra, Rebekába utalhat, akinek vörös haja van. Ez a ballada a paraszti élet és a misztikum idézi, és egy sajátos kapcsolat mutat rá.